Szervusztok Gyerekek!

Tudjátok, az utóbbi napokban nagyon elfoglalt voltam, ezért nem tudtunk jelentkezni. Nekem kellett segíteni a szegény öreg Mikulás bácsinak. Megkért, hogy néhány helyre menjek el a nevében, és a jó rokonoknak és kollégáknak juttassam el az ajándékát és az üdvözletét. Persze csak nagyon apró ajándékról lehetett szó, hiszen azért még nem valami erős az én kezem.

Kaptam munkaruhát is, vagyis a Mikulás csemeték hivatalos egyenruháját. Így aztán mindenki tudhatta, akivel csak találkoztam, hogy kivel is van dolga. Nem voltak restek persze, előkerültek a legszebb mosolyok és a mobiltelefonok, ez utóbbi azért kellett, hogy megörökítsék ezt a jeles alkalmat, amikor ellátogattam hozzájuk.

Mikulás az Apukájával...

... az anyukájával...

... az új mackójával, Hógolyóval, akit Anitától kaptam. (Ők ugyan Knutnak hívták, amíg még náluk lakott, de biztos nem haragszanak, ha én másképp szólítom) Egyébként nagyon megkedveltük már egymást, annak ellenére, hogy én sokszor bepancsolok a szeme közé az orrát is eltalálom, de ő egy igazán békés jószág...

Az elmúlt napokban persze nemcsak ezzel voltam elfoglalva. Nekem, mint kisfiúcskának az a legfontosabb dolgom, hogy minél többet megtanuljak a világról és magamról. Nagy erőlépést tettem ebben: rájöttem, hogy képes vagyok megragadni dolgokat...

Van egy nagy játékcsiga az ágyikómban, aminek vannak különböző tartozékai, virágok, gyümölcsök, ilyesmi...

Szóval én kiszemeltem magamnak egy érett epret, megkaparintottam, és nem is eresztettem el jó sokáig.

Látjátok, milyen erősen fogom?!

Sokat beszélgetek Anyuval, ha nagyon jó a kedvem, akkor több mint fél órán át tart az eszmecsere. Ezért Apa kicsit féltékeny, mert vele olyan sokat azért nem beszélgetek. De meg kell értenie, minden hétköznap csak az Anya van itthon, vele kell valahogy elütni az időt...

Ja, és ami még nagyon fontos, az hogy végre egy picit már jobban vagyok, úgy tűnik sikerül kilábalnom a náthásságból. Ez azért a legjobb igazán, mert már rettentően dühös voltam, amikor az orrszívóval gyötört Anya. Hát, szerencsétek, hogy nem hallottátok, mert írtó hangosan bírtam sikítozni. Utána pedig néha annyira mérges voltam, hogy enni sem voltam hajlandó a dühömtől.