Sziasztok!

Jó sokat kellett várnotok a jelentkezésemre, mert hiába írtuk Anyával le az élményeimet, ő elfelejtett még egy klikkelést csinálni a végén, ezért ti nem láthattátok amit lejegyeztünk.

De cserébe itt az újabb adag belőlünk, most is mesélünk nektek.

Eddig itt el sem mertünk dicsekedni azzal, hogy egész éjszakákat - 6-7 órát is - képes vagyok végigaludni, nehogy "elkiabáljuk" a dolgot. De ez a tény már nem áll fenn, azaz már két éjszaka is megesett velem, hogy a kínzó éhség miatt kénytelen voltam a szülőket riasztani, még mielőtt valami komolyabb bajom támadna. Anya épp ezért egy kicsit nyűgösebb volt, mint azt én szeretem, de azért mindig megnyugtatott, hogy még így is imád, csak nagyon fáradtnak érzi magát. Most legalább megtudja, hogy milyen jó voltam hozzá több mint két héten át, amikor csak hajnalban ébresztettem fel.

Még mindig jó program nekem, ha elmegyünk sétálni. Leginkább olyankor szoktunk útnak indulni,  amikor nem tudják megfejteni, hogy épp mivel is tudnának a kedvemben járni. Pedig szerintem elég egyszerűen fejezem ki magam, sajnálom, hogy nem értik meg. Tehát amikor már mindent kipróbáltak és mégsem sikerül megnyugtatniuk engem, akkor - FEL A TUNDRAKABÁT ÉS IRÁNY A KÖRNYÉK! - ilyenkor szinte azonnal csendben leszek, de hát kinek is lenne kedve ilyen hidegben teli torokkal kiabálni. Inkább összeszorítom a számat és a szemet, nehogy vészesen kihűljek. Anya egyébként meg van róla győződve, hogy valami különleges hatodik érzékkel vagyok megáldva, mert bármikor érünk haza, bármilyen irányból, amikor a ház elé érünk, akkor megint ébren vagyok és visszatérek az eredeti problémámhoz.

Ami a sétától sokkal hatásosabb, az ha Apa elvisz bennünket autókázni. Voltunk már többször is bevásárolni, ott olyan sokféle zaj és látvány vár, hogy hamar elfáradok és már alszok is. Valószínűleg jobban viselem, ha zajban kell elaludnom, mintha túl nagy csendben kellene elszunyókálnom. Ezt a kijelentésemet arra alapozom, hogy ma délután a szobácskámban sehogy sem jött értem Álom Manó, de amikor a konyhában üldögéltem a hordozómban, akkor a mosógép és a szárítógép zaja álomba ringatott.

Anya hiába mondta nekem, hogy a boci füle nem ad tejecskét, én nem hittem neki. Meg kellett próbálnom, hátha mégis.

Viszont ma igazán féltem... Valami hihetetlenül borzasztóan rémisztő szörnyeteggel találkoztunk össze. Begurultunk az autóval egy barlangba, ahol a szörny morgott, fújtatott, vizet spriccelt ránk, és mindenképp be akart jutni hozzánk, de én nem sírtam, próbáltam rávicsorogni, ám valami miatt nem talált elég félelmetes ellenfélnek. Lehet, ha majd kinőnek a fogaim, akkor veszélyesebbnek fogok látszani. Szerencsére mégsem esett semmi bajunk. Amikor végeszakadt a harcnak, Apa megígérte, egy darabig nem jövünk autómosóba.

Ma újabb látogatóim voltak és ezúton kérek tőlük elnézést: Bocsi Öcsi és Linda, amiért épp aludtam... Amikor megtudtam, hogy eljöttök hozzánk, Anya minden küzdelme ellenére nem akartam elszundítani, de aztán egy picit nem figyeltem eléggé és ő győzött. Azt azért jó ha tudjátok, egy ilyen kisfiú, mint én, akkor a legjobb, ha alszik. Köszi az ajándékokat, remélem, hogy hamarosan újra találkozunk.