Mindenkinek eljő az életében születésének pillanata. Igen, ott kezdődik minden! Vagy mégsem? Az már csak folytatás? Nos, ez egy filozofikus kérdés. Esetemben inkább egy állapotválzosáról kell beszéljünk. 9 hónapig nyugisan feküdtem anyukám pocijában. Közben voltunk ám elég sok helyen. Róma, Párizs, Málta, Seyschelle szigetek... Szóval, már születésem előtt világjártas lettem. Kényelmes, jó kis hely volt a mamám pocija! :) De az ember mindent kinő vagy megun egyszer.

Én kinőttem! 2007 09 23 reggelén, 4 órakor megkezdtem a jelzéseket. Ki akartam bújni! negyed 6-ra be is értek velem szüleim a kórházba, s ott vizsgálgatni kezdték az érkezésemre utaló jeleket. Eleinte azt hitték, nem komoly, s még váratok magamra, de aztán belátták, én ma megszületek! 9 órakor elkülték apát reggelizni, mondván még eltart jó sokáig, s nehogy étel nélkül legyen itt sok-sok órát. Aztán fél 10-kor szóltak neki, hogy inkább siessen vissza! :)

Sima szülésnek indult. Aztán, 11:45-kor véglegessé vált, inkább műtéti úton szeretnék kijönni. Szűk az a csatorna, forogni is kell... Nekem ehhez nem volt kedvem. A kényelmesebb utat választottam. 11:52-kor már kint is voltam!

Erős fény, a tompa hangok helyett éles zörejek, szédülés, az étel sem jön már... A levegőt is nehezebben veszem már...Segítséééég! Sírtam! :(

Nagy trauma a születés! Nekem elhihetitek, hisz még csak pár napja éltem át! Ez a legstresszesebb dolog az ember életében! Legalábbis, az enyémben eddig egyértelmüen ez volt!

 /57 cm, 3.6 (?? nem 3.7?? )kg

Lassan megnyugodtam, miután érzékeltem, hogy nem akarnak tovább bántani, s végülis, vannak előnyei is a születésnek: sokkal tágasabb idekint. Nem is oly unalmas. Ha már megszoktam a fényeket, s a zajokat, egész szórakoztatóak tudnak lenni. Most már láttam anyát és apát is. Szeretnek! :)

Holnap folytatom! Most aludnom kell! :)